Szendrei Zoltánnal, szerkesztőtársammal a helyszinen tekintettük meg és szurkoltunk szeretett csapatunknak.

Mindketten nagy várakozással vártuk a meccset, bár tudtuk, hogy már csak a csoda bekövetkeztében juthatunk túl a nagyképű angol csapat ellen. Külön vonattal mentünk Nagyapánkkal és két ismerősünkkel.

A vonat 15:30-kor indult, de mi már majdnem egy órával indulás elött kint voltunk az állomáson várva az indulást. Persze nem sikerült időben elindulnuk, majd csak egy 25 perc késéssel kezdtük el szelni  a kilómétereket a hazai meccsünkre. Az út izgalmasan, gyorsan telt, bár néha hosszú perceket kellett a WC elött állni mire bejutottunk. Szerencsére felszerelkeztünk bőven sörrel, bár semmit nem bíztunk a véletlenre és vettünk még 2-2-öt, amit a vonaton árultak elfogadható áron(150Ft). A 3 órás út után gyalogosan közelitettük meg a stadiont rendőri kisérettel(?). Közben volt valami balhé is, bár ezt mi nem észleltük, mivel eléggé a sor végén voltunk és valószínüleg elől történhetett. A beléptetés a stadionba rendben volt, a biztonságiakat kár volt kihelyezni, mert, amit akarunk ugyis bevittük(sör, üveges ásványvíz, ilyesmik). Meccs elött még volt több, mint egy óránk: ezt evéssel, ivással, sétálgatással töltöttük. Az R szektorba kaptuk a jegyünket, amelyiknek csak az egyik fele szurkolt, a másik csendben, lélekben szurkolt a Mieinknek. Nekünk eredetileg a bal oldali részbe szólt a jegy, de Pethe hívására átmentünk a jobb oldalra és beálltunk a kerités mellé a 3ik sorba, ahonnan a meccsből nem sokat láttunk, de azért a góloknál láttuk a rezgő hálót. A meccsből sok emlitésre méltó dolog nem maradt meg nekünk, maximum, amikor elöttünk lőttek egy kapufát a játékosaink. Mérkőzés után pacsizás, aztán indulás vissza a vonatunkhoz. Itt megjegyezném, hogy egy pacsizás közben készült fotó, amin mi is látszódunk a Hajdú-Bihari Napló címoldalán kötött ki, így másnap is volt kis örömünk emiatt.

Visszafelé csendben voltunk, kibeszéltük a meccset és pihengettünk. Itt is ért egy meglepetés, mert ismerősömék a VIP páholyba mentek és hoztak nekem egy aláírást Illés Bélától, aminek szívből örültem, jah és emelett egy-két ingyensört is, amit már nem nagyon kívántunk és letettük az asztalkára, persze, hogy sikerül kiborítanom, így egész úton sörben álltam, de ez már kit érdekelt akkor...

Összeségében örültünk, hogy megint láthattuk Dombiékat, pacsizhattunk velük és szurkolhattunk nekik.

Ezzel a meccsel számunkra be is fejeződött az augusztusi meccsek sorozata, mert a győri meccset már csak a tévéből nézzük, de nem is baj azért nem semmi egy hónap alatt kétszer élőben látni a MU-t, majd a Realt, az argentinokat, a válogatottat, és természetesen a DVSC-t.

Pásztori Balázs és Szendrei Zoltán